Skip to main content

Hírek, érdekességek

Pereszlényi Zoltán, Magas Égbolt

  • Dátum:
    2021. december 14.
  • Szerző:
    MEBT
2021. december 14.
Pereszlényi Zoltán: Magas Égbolt

Kétszer négy évem számtalan napja,
ezeregy éjszakám hárommal szorozva,
aktív létem közel egy hatoda ...
Ennyit voltam, ennyi évet ítéltek,
adtak nekem kegyes istenek!
Ó, köszönöm most nektek,
hogy fiatalon juthattam elétek,
hogy eljuthattam oda,
csillagok jelölte földi lakotokba,
a szegényen is gazdag,
csodás Egyiptomba!

Voltam ott? Nem csak voltam,
több volt az a köznapi létnél,
rohanó turisták kurta élményénél.
Ott éltem, dolgoztam, álmodoztam,
kínlódtam, izzadtam, léteztem,
néha színem váltva hasonultam
a napszítta környezetben.

Netán egyiptomi lettem ...
vagy talán csak részben?
Igen, megváltoztam,
de minden bizonnyal
maradtam, ki voltam,
akinek születtem ...

De tudom, a napfény sarkantyúja,
a sivatag homokja edzette,
szélfútta sziklaként csiszolta testem,
miközben lassan férfivá értem,
a vetés, az aratás konok korongján
együtt fordulva a múló idővel
ezernyi jó barát, meleg emberség
formázta lelkem tiszta szeretettel ...
Ötezer évvel, talán kicsit többel,
bölcsebb és öregebb lettem .....

Annyi év! Már ébren is hagyom,
hogy milliónyi kép, hang, illat, emlék,
fénye, játéka vibráljon agyamon,
felvetítve tudatom falára,
Orion mellé az égi kupolába
újra és újra az én Egyiptomom.

Az égi vásznon puha fények,
változnak a képek,
fellobbannak izzó színek,
varázslatos égő szemek
beragyogják fent az eget,
felmutatják kicsi kezek
a kirdesszai szőnyegeket;
Sápadt arcú tündérlányok,
gyapjún száradt könnyeikbő1
varrtak rájuk ékköveket.
Gyermekálmok, szerény vágyak,
feszes rendben sorban állnak
szőnyegbe szőtt színes szálak.

Igen, szigorú rend és álmok ....
ilyen ott is az élet, a friss reggelt,
a forró dél követi, majd a lanyha este,
az enyhülést hozó félhomály,
a sivatagi éj sötét teste
lustán nyújtózva kúszik le
Mokattám szikláinál a völgybe,
majd a Nílusban megfürödve
fekete köpenyt terít a gizai
piramisok kocka köveire.

Pára és homok szmoggal színezve
a város felett füstként kavarog,
felhőket lehúzva igyekszik eltűnni
a házak, pálmák és ligetek tövébe,
az Éj Királynő elől menekülve,
ki minden este pálcáját lengetve
oldja fel a város szennyét
a lenyugvó nap fényében,
a Nílus örök vizében.

Ilyenkor szoktam - ha volt időm -
kocsiba ülni és menni ki a város végére,
a sivatag szélére, a Piramis tövébe,
mögéje kerülve, leülni egy kőre,
a lét-nemlét vonalán, a mindenség határán
a csend csapdájába esve bámulni az égre,
halkan suttogva Ozirisz fűlébe:

Ó, Magas Égbolt, Te semmibe táguló végtelen!
Emelj magadhoz, tégy csodát velem!